1. Megfigyeltem, hol húzom vissza magam reflexből.

Rájöttem, mennyire automatikusan húzom össze magam kicsire. Persze nem tudatosan, hanem reflexből: lehalkítottam a hangomat, amikor valami fontosat mondtam volna, nem néztem mások szemébe, elengedtem helyzeteket, amelyekben valójában lett volna véleményem. Az első lépés nem az volt, hogy megpróbáljak másként viselkedni, csak az, hogy észrevegyem, mi történik. A puszta tudatosítás hihetetlenül sokat számított, mert megmutatta, hol töröm meg a saját áramlásomat.

2. Figyeltem a testemet, mert az jelez először.

A test mindig hamarabb tudja, ha visszatartjuk magunkat. Észrevettem, hogy amikor félek látszani, a vállam automatikusan előreesik, a mellkasom összezárul, a légzésem pedig sekélyessé válik. Ezek apró, mégis árulkodó jelek. A testem valójában pontosan elmondta, mi történik bennem, csak addig nem hallgattam rá. A testi jelzések felismerése lett az egyik legerősebb visszacsatolásom arra, hogy mikor fojtom el a saját fényemet.

3. Megszoktam azt, hogy látszom, még ha eleinte kényelmetlen is volt.

A jelenlét sokszor kényelmetlen, mert látszani annyit jelent: nem irányíthatom, mit gondolnak rólam. Rájöttem, hogy a fényem viselése nem egyenlő azzal, hogy hangosnak vagy harsánynak kell lennem. Sokkal inkább azt jelenti, hogy vállalom a saját teremet. Az első néhány alkalom, amikor kiálltam magamért; amikor nem nevettem el magam feszengésből csak azért, hogy oldjam a helyzetet; amikor nem tettem hozzá, hogy ‘csak szerintem’ vagy ‘nem tudom, lehet hülyeség’, hanem egyszerűen vállaltam a gondolatomat; amikor nem próbáltam meg kedvesebbre puhítani a mondataimat csak azért, hogy elférjek; és amikor nem engedtem, hogy valaki átvegye a szót, hanem végigmondtam, amit szerettem volna - mind kifejezetten furcsa és kényelmetlen volt. De minden ilyen pillanat után egy kicsit tágult bennem a bátorság.

4. Belső engedélyeket adtam magamnak.

Rájöttem, hogy rengeteg tiltást hordozok magamban. Olyanokat, amelyeket már senki nem kér számon rajtam, mégis ott élnek bennem. Apró, belső mondatok formájában: „ne legyél túl feltűnő”, „ne legyél túl kompetens”, „ne legyél túl szép”, „ne zavarj senkit a jelenléteddel”. De ezek nem mindig ilyen tiszta mondatokként jelennek meg. Sokszor inkább csak egy érzés formájában:hogy valahogy „nem vagyok elég jó”, hogy „biztos félreértenek”, hogy „nem kéne ennyire magabiztosnak lennem”, hogy „nem biztos, hogy jár nekem ez a tér”.

És ez az érzés sokszor teljesen automatikus, észrevehetetlen. Csak később esik le, hogy valójában ezek a tudatalatti visszahúzó gondolatok a régi tiltásokból táplálkoznak, olyan elvárásokból, amelyeket valaha mások fogalmaztak meg, de azóta már én magam erősítettem fel őket.

Egy ponton rájöttem: ezeket a tiltásokat senki más nem fogja helyettem felülírni. Nem fog jönni senki, aki azt mondja: „Mostantól szabad vagy.” Nekem kellett kimondanom magamnak új mondatokat: engem, hogy sikeres legyek; engedem, hogy szép legyek; engedem, hogy hatással legyek; engedem, hogy ne húzzam össze magam mások kényelméért.

Ahogy elkezdtem ezeket az engedélyeket valósággá tenni, nem csak fejben, hanem a mindennapi apró döntésekben, azt vettem észre, hogy a világ is másként kezd reagálni rám. Mintha a környezetem is megérezte volna azt a pici belső elmozdulást, és lassan elkezdett igazodni hozzá. Mintha a belső engedélyeim tért csináltak volna a külső világban is.

5. Elkezdtem komolyan venni az intuíciómat.

A fényem felvállalásának egyik legfontosabb lépése az volt, amikor elkezdtem figyelni arra a nagyon finom, halk belső hangra, amit addig gyakran elnyomtam. Érdekes, mert az intuíció általában egyszerű és egyértelmű. És pont ezért könnyű volt korábban figyelmen kívül hagyni. Sokáig azt hittem, hogy minden döntést „logikusan” kell meghoznom, hogy majd a fejemből tudom, mi a helyes. De azt vettem észre, hogy amikor túlgondolom az életet, akkor mindig egy kicsit eltávolodom magamtól. Az intuíció viszont mindig visszahozott a saját középpontomba. Az intuícióm volt az, ami szólt, amikor valami nem én vagyok. Elkezdtem komolyan venni azt, amit érzek, még akkor is, amikor nem tudtam megmagyarázni. Rájöttem, hogy az intuíció tulajdonképpen a saját belső fényem nyelve. Minél jobban hallgatok rá, annál inkább önmagammal vagyok összhangban. És minél inkább összhangba kerülök magammal, annál természetesebbé válik az is, hogy már nem tartom vissza azt, aki vagyok.

6. Elkezdtem megérkezni a testembe.

Rájöttem, hogy a testem sokkal hamarabb elárulja, mi zajlik bennem, mint a gondolataim. Amikor bizonytalan voltam vagy visszahúztam magam, először nem a fejemben jelent meg a félelem, hanem a vállamban, a mellkasomban, a torkomban. Összehúzódtam, befeszültem, elakadt a levegőm. A testem pontosan jelezte, mikor nem vagyok önmagam. Aztán elkezdtem odafigyelni ezekre az apró változásokra, és valami megváltozott. Ahogy kicsit mélyebben lélegeztem, ahogy ellazítottam a vállamat, ahogy hagytam, hogy a mellkasom nyitottabb legyen, egyszerűen több helyet éreztem magamban. Mozgással, tánccal, nyújtással vagy akár csak egy lassú légzéssel vissza tudtam kapcsolódni ahhoz a belső térhez, ahol biztonságban érzem magam. Minél inkább jelen voltam a testemben, annál természetesebbé vált az a hely, amit elfoglaltam a világban is.

7. Gyakoroltam megszokni a saját szépségemet.

Ez nem arról szól, hogy mit gondolnak mások a külsőmről. Sokkal inkább arról, hogy megszokjam: én vagyok az az ember, aki a tükörből visszanéz rám. Hogy nem sütöm le a tekintetem, nem kicsinyítem le a saját létezésemet. A szépség itt nem külsőség, hanem összhang.

8. Kapcsolati térben is gyakoroltam a fény viselését.

A legnagyobb felismerésem az volt, hogy amikor olyan emberek közelében voltam, akiknek erős jelenléte vagy ragyogása volt, én automatikusan visszább vettem a sajátomat. Nem tudatosan, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy „mellettük nekem kisebbnek kell lennem”. Mintha a fény egy véges dolog lenne, és ha valaki más erősen ragyog, akkor nekem csak kevés marad. De ez nem igaz. A fény nem fogy el, és nem kell egymás elől elvennünk. Amikor elkezdtem megengedni magamnak, hogy mások mellett is ragyogjak, egyszerűen megváltozott az egész dinamika. Megtanultam, hogy nem kell összehúznom magam a kapcsolati térben, és nem kell lecsavarni a saját fényemet mások miatt.

9. Leszoktam arról, hogy bocsánatot kérjek a létezésemért.

A „bocsi” az egyik legártatlanabbnak tűnő önkicsinyítés. De gyakran azt jelenti: „nem biztos, hogy jogom van itt lenni.” Amikor elkezdtem elhagyni ezeket az automatikus bocsánatkéréseket, szinte éreztem, ahogy visszaveszem a saját teremet. Nem arroganciából, hanem önbecsülésből.

10. Olyan női tereket kerestem, ahol nem kell visszafognom magam.

A fényem sokkal könnyebben tör utat magának, amikor olyan emberek között vagyok, akik nem érzik fenyegetve magukat tőle, hanem megnyílnak benne és inspirálódnak tőle. A kapcsolódások, ahol nem kellett kisebbre vennem magam, óriási szabadságot adtak. Ott értettem meg igazán, hogy a saját fényem nemcsak hat másokra, hanem vissza is erősödik bennem attól, ahogy mások kapcsolódnak hozzá.